“A sebek mélyek voltak és úgy nézett ki, hogy soha nem fogom kiheverni azokat.” A magam módján úgy próbáltam felülemelkedni a helyzeten, hogy elfogadtam, mint megváltoztathatatlan tényt. Igyekeztem keményen tartani magam. Sírni sem tudtam, hiszen addigi életemben sem tapasztaltam még, hogy esetleg gyógyító hatása is lehet számomra. Egy másik református lelkész hívta fel a figyelmemet az alábbi Igére:

1 Móz. 23.2

És meghala Sára Kirját-Arbában azaz Hebronban a Kanaán földén, és beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt.

Számomra teljesen idegen volt a gyász meg a sírás. Még soha nem sírtam ki magamat úgy igazán. Szégyelltem is mások előtt. Elvonultam magányosan egy csendes helyre, ki a szabadba, az erdőbe, a Duna partra és próbáltam felhúzni a könnyeim zsilipjét, melyek már nagyon felgyülemlettek bennem. “Ábrahám is megsiratta Sárát.” – visszhangzottak bennem a lelkész szavai. Lassan – lassan megindultak a könnyeim és mintha kezdték volna feloldani a szívem köré nőtt páncélt. Így tanultam meg később a bűneim miatt is sírni. A bűnbánat könnyeit sem ismertem még addig. A további életemben kezdtem megtanulni, hogy az Úr előtt is lehet sírni a kudarcokért, az elrontott élet helyzetekért, de közben járóként is.

Jóel. 2.17

A tornácz és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái, és mondják: Légy kegyelmes, oh Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet, hogy uralkodjanak rajtok a pogányok. Miért mondanák a népek között: Hol az ő Istenök?

A teljes gyógyuláshoz nem kevés időnek kellett eltelni.

Fiatal keresztényként sok küzdelemben, kísértésben volt részem. Amikor nagyon szorongatott volt már a helyzet, akkor elvonultam a csendbe, a magányba, a Duna partra… stb. Nem ismertem még azt a kifejezést akkor, hogy “szellemi harc”. Tudatlanul csak a szükség miatt mondtam olyanokat, hogy: “Uram te legyőzted a sátánt…Nem lehet, hogy megint bekövetkezzen az a valami.. stb” (már nem emlékezem konkrétan, hogy mi volt az aktuális téma) Ez a fajta tusakodás jól bevált és ebben gyakoroltam magam a nehéz helyzetekben. Azonban bekövetkezett ez a fentebb említett rendkívüli nehéz próbatétel. Elvonultam a csendbe. Megpróbáltam kiönteni a szívemet, de nem ment. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam imádkozni. Még azt a nevet sem voltam képes kimondani, hogy JÉZUS. Pedig abban névben erő van. Szoktam másoknak tanácsolni, hogy ha nem is tud mit imádkozni, akkor hívja segítségül Jézus nevét. Talán egy példával próbálom illusztrálni azt az állapotot. (Kimegyek az erdőre fát vágni és olyan ügyetlenül állok, hogy rám dől a fa. Nem sok híja, hogy végez velem. Kiáltani sem tudok, mert annyira szorít a földhöz. Ha véletlenül arra jön valaki, annak sem vagyok képes jelezni, hogy segítsen. Az egész segélykérésem az állapotom, amit ha meglát valaki és könyörülve kiszabadít.)

Tehát ebben a vajúdó, vergődő állapotomban egyszer csak elkezdek beszélni. Szavakat, mondatokat tagoltan egymás után szép lassan. Néhány perc múlva megkönnyebbülök. (Most veszi le rólam Valaki azt a nagy fát ami rám dőlt) Már meg tudom fogalmazni, hogy köszönöm Uram. Hála tölti el szívem és minden nyomás, szorongató érzés ..stb eltűnt. Mi volt ez? Mi történt velem? És néhány igét felidézve próbálom helyretenni magamban a történteket.

1 Kor. 14.2

“Mert a ki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat.”

Ekkor értem meg, hogy amit én addig hallottam, mások nyelveken szólását, az azért volt visszataszító, mert versengésből volt, embereknek szólt (hogy ő mennyire tud) és nem az Istennek.

1 Kor. 14.4

“A ki nyelveken szól, magát építi; de a ki prófétál, a gyülekezetet építi.”

Akkor abban a nehéz órába (és azóta számtalanszor) nagyon megépültem és így könnyebb másokat is építeni.

Az alábbi igék is nagyon ide kívánkoznak még.

Róm. 8.26-27

“Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.

A ki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért.”

Nem lettem egy csapásra szent ember, de kaptam egy Isteni segítséget, melyet bármikor alkalmazva erőt meríthetek.

Nem kezdtem el erről tanítani, bizonyságot tenni. Az alábbi példával próbálom megvilágítani, hogy miért nem.

(Minden növénynek van látható és láthatatlan része. A látható része a föld feletti. Ágai, levelei, virága, gyümölcse ..stb csak akkor lesz kívánatos, értékes a környezete számára, ha a láthatatlan része, a gyökerei jó talajban vannak. A jó talaj pedig a trágyás nedves föld, amibe nem valami gusztusos turkálni. Vagyis ha a láthatatlan részt, a gyökereket feltárom, akkor az a látható résznek a rovására fog menni és az egész növény értéktelenné válik)

Az imaéletem az csak kettőnkre tartozik. A Szerelmesemre és rám. A Vőlegényre és a menyasszonyra. Persze személyes beszélgetésekben, ha előjött a téma, akkor megosztottam másokkal is a megtapasztalásaimat.

Közben elvittek katonának, ahol újabb megpróbáltatások vártak rám. Ott sajnos lehetőségem sem volt a magányba elvonulni, elcsendesedni. Sírni pedig semmiképpen nem. 1970-71 telén nagyon sok hó esett. Bennünket, katonákat pedig elvittek egy vidéki vasút állomásra havat hányni. Ott nyílt egy kis lehetőségem az ebédszünetben egy kicsit félrehúzódni a váróterem sarkába. Elkezdtem levelet írni a meghalt feleségemnek. Tudtam, hogy csak magamat csapom be, de mégis jólesett kiírni magamból azt a sok keserűséget, szomorúságot, igazságtalanságot. Kb. másfél év telt el és még mindig ott volt bennem a ragaszkodás, a kötödés. Nem volt senkim, se gyülekezetem, se közösségem. Az első kimaradás alkalmával felkerestem a városban a helyi gyülekezetet.

Ezzel egy új fejezet kezdődött az életemben.

Egyenlőre  ennyi a történet. A folytatásban  is volt küzdelem és megtartás.  Még nem szántam rá magam azok megírására. Ezzel kapcsolatban nem ígérek semmit, mert azt biztosan be tudom tartani…

Szeretettel:  Pataki Imre