A kollégiumban, ahol éltem, hamar híre ment a velem történt dolgoknak. A nevelő tanárok eleinte csak távolról figyeltek, figyeltettek, informálódtak. Tudták, hogy előtte megszöktem, depressziós voltam. Aztán szép lassan finoman kezdték magukat aktivizálni mondván, hogy az érdekemben teszik. Meg aztán felelősek is voltak a sorsom alakulásáért, fejlődésemért. Állami gondozott voltam és nekik el kellett számolni rólam a feletteseiknek. Mindenesetre nekik ez egy nagy kudarc volt, hogy belekeveredtem egy “szektába” ami a valóságban egy államilag elismert hivatalosan bejegyzett egyház volt. Először szépen kedveskedve próbáltak meggyőzni: “Tudod Imre, amikor a bibliát írták, akkor még nem is tudtak írni.” Lerajzoltak egy egyenest két határozott végponttal és azt mondták, hogy ennyi a mindenség. Az elején egy kis szakasz, ami régen a tudomány volt, és amit nem tudták megmagyarázni, no azt fogták rá az Istenre, abból lett a hit meg a vallás. Ahogy növekedett a tudomány, vele párhuzamosan szorult vissza a vallás és már nem sok idő múlva teljesen meg is fog szűnni. Egy idő múlva meglepődve tapasztalom, hogy a környezetemben néhány fiú is ugyanezzel az érvekkel próbálkozik. Őket is fel akarták használni ellenem. Azzal is próbálkozott az egyik nevelő, hogy felhívta a figyelmemet a biblia egyik könyvére (Énekek Éneke) mondván, hogy az tiszta erotika. Szerintük már az is eredmény lett volna, ha abba az irányba tudnak esetleg elmozdítani. Amikor nem jártak eredménnyel, akkor kezdtek durvulni a dolgok. Hivatott az igazgató és határozottan közölte velem, hogy ez a fajta magatartásváltozásom rossz fényt vet a kollégium hírnevére. Az látják ugyan, hogy a tanulmányi eredményem javult, de nem örülnek, hogy ennek az új hóbortnak a következményeként. Azt tanácsolja nekem, hogy a későbbi szankciók és következmények elkerülése végett szüntessem be a gyülekezetbe járásomat és megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljek azokról a dolgokról.

Kissé meg szeppenve ezt meg is ígértem, de mondtam, hogy ez nem megy máról holnapra úgy hirtelen. Majd lassan fokozatosan fogok elmaradozni. Próbáltam megnyugtatni.
Később aztán beigazolódott, hogy a kényszer hatására tett ígéretemet nem tartottam be. Sőt még tovább rontottam a helyzeten azzal a cselekedetemmel, hogy egy hasonló ágrólszakadt sorsú fiút is elvittem a gyülekezetbe, aki hozzám hasonlóan nagyon pozitív élményekben részesült. Ebből aztán nagy botrány lett. A fiú apjának a húga egy a városban lévő másik középiskola igazgató helyettese és párt titkárja volt. A fiút eltávolították a közelemből, mivel már csak néhány nap volt a tanévből. Velem pedig ordított, üvöltött az igazgató: “Nagyon fontolóra veszem a negyedik tanévre való felvételedet a kollégiumba!” Meg sem tudtam szólalni, fel sem fogtam, hogy milyen helyzetbe kerültem. Egy kis kínos csend után újra elhangzott az előbbi fenyegetés, de már nem olyan gorombán, mint az előbb, de szigorúan. Még erre sem válaszoltam, mert nem jutott eszembe semmi. A harmadszori ismétlés már egészen normális emberi hangon hangzott el. És akkor eszembe jutott a következő mondat: “Úgy tudom igazgató úr, hogy azért nem zárhatnak ki, mert ilyen nézeteim vannak, hanem csak azért ha keresnek valamilyen kifogást és azért.” Erre ismét felemelte a hangját: “Túl sokat tudsz már. Elmehetsz.”
Utána értettem meg az alábbi Igét:

Márk. 13.11
Mikor pedig fogva visznek, hogy átadjanak titeket, ne aggodalmaskodjatok előre, hogy mit szóljatok, és ne gondolkodjatok, hanem a mi adatik néktek abban az órában, azt szóljátok; mert nem ti vagytok, a kik szólotok, hanem a Szent Lélek.

Ekkor még a 17. évemet sem töltöttem be és rá néhány hétre jött a pünkösd, amikor az Isten útján való járásra elkötelezett döntésemet a bemerítkezéssel pecsételtem meg.

Folytatás következik…