Mielőtt tovább mennék, megemlékezem a gyülekezetben eltöltött addigi megtapasztalásaimról, átéléseimről.  A gyülekezetünkben elég gyakran megfordultak vendég szolgálók és igyekeztem a közelükbe férkőzni, hogy a későbbiek során meglátogassam őket. Olyankor mindig nagy örömmel számoltam be az elmúlt időszak átéléseiről, bizonyságairól, de csak a személyes beszélgetésben. Az egyik ilyen látogatáskor a prédikátor oda jött hozzám az istentisztelet előtt és mondta, hogy a végén fel fog kérni bizonyságtételre. Nagyon megijedtem, mert csak ahhoz voltam szokva, hogy személyes beszélgetésben. Kérdeztem is, hogy mit kell olyankor mondani, mert még nem csináltam. Azt válaszolta, hogy amit neki is elmondtam már, azokat mondjam el és ment tovább a szószék felé. Nagyon izgatott voltam mire felszólított. Néhány mondatnál több nem is jött ki belőlem. Aztán ő segített azzal, hogy mondjam el még azt is és emlékeztetett a személyes beszélgetésünkre. Elvitt a körzetébe tartozó gyülekezetekbe is. Kezdtem megszokni, hogy kiállok a testvérek elé és elmondom, hogy mire tanított meg az Úr.

Néhány testvér átadott nekem vallásos tartalmú verseket mondván, hogy tanuljam meg és vasárnap délután mikor egyéb szolgálatok vannak, akkor szavaljam el. Olyankor szokott énekelni az énekkar, a fiatalok előadtak egy – egy új éneket, valaki felolvasott egy – egy verset, bizonyságtétel is hangzott el néha. Nem voltam jó tanuló. Megelégedtem azzal, amit a tanár elmondott az órán. Még az általános iskolában ha valaki ötösre felelt előttem, akkor közvetlen utána én négyest kaptam. Persze a középiskolában ez már kevés volt. Azért elvoltam a többi között. A verstanulás azonban több odafigyelést kívánt. Belejöttem és jóleső érzéssel nyugtáztam, amikor egy – egy ilyen szereplés után a gyülekezett szinte kórusban mondta, hogy: “köszönjük”. Biblia olvasás közben azonban elém került egy Ige, ami egy kissé fejbe kólintott.

Eféz. 6.6-7

Nem a szemnek szolgálván, mint a kik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái, cselekedvén az Istennek akaratját lélekből,

Jó akarattal, mint a kik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek

Ez az embereknek tetszeni akarás volt az, ami szíven talált. Nem kívülről jött a feddés, amin esetleg lehet vitatkozni, magyarázkodni. Ugyan úgy jött, mint amikor a kollégiumban a fiókba dugva olvastam a bibliát. Gyáván megbújva. Akkor is az Ige intett meg. Nem volt kibúvó. Ismét bűnbánattal kellet megállnom az én Istenem előtt egy olyan dologért, amit a testvérek jó néven vettek ugyan, de mégsem volt az Úrnak kedves szolgálat. Hogyan tovább? Tettem fel magamnak a kérdést. Egy kis szünet után magam kerestem verseket a mondanivaló, a bennük lévő kijelentés alapján. A megtanulás után nem mondtam el azonnal. Vártam vele hetekig, hónapokig, míg megérett bennem. Amikor már nem kellett arra figyelnem, hogy mi következik, el ne tévesszem, hanem a lényegre tudtam koncentrálni. Néhány ilyen akkoriban tanult verset most is el tudok még szavalni. Az ilyen fajta forgolódásaim közben eljutottam olyan kis gyülekezetekbe, szórványba is, ahová csak ritkán jutott prédikátor. Mindig egy különleges alkalomnak számított, amikor vendég jött. Egy ilyen alkalommal felkértek imaórát vezetni. Soha nem csináltam még és nem is tudtam igazán, hogy mit kell olyankor mondani. Ennél nagyobb szorultságba pedig akkor kerültem, amikor egy 8 – 10 fős kis gyülekezetben igeszolgálatra kértek. Visszaemlékszem az első ilyen alkalomra, amikor nyolc percig tartott a vergődésem mire ki tudtam mondani a végső áment. Teljesen idegen és szokatlan terület volt számomra, amire a testvérek kényszerítettek. A bizonyságtétel, a megtanult vers, az éneklés az egészen más volt. Akkor szinte dőlt belőlem az élmény, a megtapasztalás. Lelkesített az átélt valóság, amiről mindig könnyű volt beszélni. De Igét hirdetni, prédikálni az egészen más. Az alkalmatlanság érzésem egyre jobban kezdett elhatalmasodni felettem és néhány Ige is ezt erősítette bennem:

Jak. 3.1
Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen.

Azt éreztem, hogy óriási felelősség bármit is mondani, Igét magyarázni. Hirdetni Isten üzenetét. És ha nem is üzent, csak én úgy gondolom??? Több laikus Ige hirdetőnél is láttam ezt a vergődést, ezt a bizonytalanságot. Még tanult prédikátoroknál is. Évekkel később egy református presbiter barátom volt nálunk vendégségbe és elhívtam a gyülekezetbe. Ő egy (az akkori szóhasználattal élve) “maszek kisiparos” volt. Azt mondta hazafelé, hogy “az az ember úgy szenvedett a szószéken, mint mikor én az adóbevallást csinálom.” Azonban az alkalmi Ige szolgálat kényszere egyre jobban kezdett rám nehezedni. Nem tanultam ezzel kapcsolatban és semmilyen támpontom nem volt. Imában fordultam az Úrhoz, mint annyi más dologban és kértem, hogy adjon választ ebben a szükség helyzetben is. Nem kaptam valami rendkívüli vezetést, de kezdtem észrevenni, hogy minden embernek szüksége van kijelentésre, útmutatásra, Isteni vezetésre, válaszra a mindennapi küzdelmeikhez. Olyan kérdések ezek, melyeket talán nem is tudnának megfogalmazni ha kérdezném. Azonban Isten ismeri ezeket a kérdéseket és a választ is tudja rá. Nekem pedig rá kell hangolódnom arra a mennyei hullámhosszra, mint egy rádiónak és elmondani azt. Akkoriban olvastam valahol, hogy: “Egy prédikációért legalább annyit kell imádkozni ameddig tart”
Évekkel később nagyon szíven talált még az alábbi Igék:

Jer. 23.28-32
… a kinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? azt mondja az Úr.
Nem olyan-é az én igém, mint a tűz? azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pőröly?
Azért ímé én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik az én beszédeimet ellopják egyik a másikától.
Ímé, én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik felemelik nyelvöket és azt mondják: az Úr mondja!
Ímé, én a prófétákra támadok, a kik hazug álmokat prófétálnak, azt mondja az Úr, és beszélik azokat, és megcsalják az én népemet az ő hazugságaikkal és hízelkedéseikkel, holott én nem küldtem őket, sem nem parancsoltam nékik, és használni sem használtak e népnek, azt mondja az Úr.

Mindig egy komoly önvizsgálódásra késztet: “Parancsolt nékem” az Úr, vagy felhatalmazás nélkül próbálok az Ő küldetésébe állni? A végén úgyis kiderül, hogy “használtam-e a népnek.”

Folytatás következik…