Ennyi idő távlatából már egy kissé kezdenek összemosódni az időpontok, de azért még van néhány konkrét dátum. A szakma tanulásomat úgy szervezte meg a jövendőbeli munkadóm, hogy havonta egyszer kellett egy fővárosi iskolába menni néhány napra. Ilyenkor a hét végén két nap hozzáadódott a vasárnaphoz és mindenki hazautazott a szüleihez. Egy ilyen hazautazás alkalmával egy eléggé kemény konfliktusban volt részem. Vasárnap reggel, amikor készültem az imaházba, anyám közölte velem, hogy “most nem mész sehova, hanem majd itthon prédikálsz nekünk”. Az egész belsőm tiltakozott ez ellen és nemmel válaszolva azt mondtam, hogy én most elmegyek a gyülekezetbe. Anyám válaszában valami gúnyos dacot véltem felfedezni, ami aztán elindította a nővérem szitkozódását, átkozódását. “Menj a baptistákhoz! Keress magadnak egy másik anyát, egy másik otthont!” És csak mondta, mondta, rám zúdítva mind azt, amit a hátam mögött beszéltek rólam. Anyám ezt szó nélkül tűrte, hogy a nővérem elzavart otthonról. Ez annyira megviselt, hogy nem tudtam többé olyan önfeledten elbiciklizni bárhova is úgy mint azelőtt. Valami nagyon összetört bennem. Ez 1968 március vége felé történ. Pár hét múlva kaptunk egy hét tavaszi szünetet a Húsvéttal összekapcsolva, de én már haza nem mehettem. Egyedül maradtam a diákszálláson és nem találtam a helyemet. Volt a városban egy református család, akiket előtte rendszeresen látogattam.

Látták rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben nálam és próbáltak szeretettel faggatni, segíteni, de nem jártak sikerrel. Kérleltek, hogy “Mond el mi bánt! Beszéld ki magad, az majd jót tesz!” Több napi próbálkozásuk után aztán csak kibuggyant belőlem valami válasz: “Küldje be a lányát és csukja be az ajtót!” Addigra kezdet megfogalmazódni bennem valami kézzel fogható, konkrét elgondolás. A lányokkal való kapcsolatom addig egy józan távolságtartásban nyilvánult meg és eltökélt szándékom volt, hogy nem fogok megházasodni. Pedig ajánlat egyre több volt. Felnőtt hívő asszonyok próbálkoztak, hogy nekik kijelentette az Úr xy leányt, hogy az lesz életem párja. Egy ideig csak értetlenül álltam, de aztán felbátorodva megfeleltem, hogy az ilyen dolgot az Úr először nekem jelenti majd ki. Lányok viselkedésén is néha észrevettem, hogy másként értelmezik a testvéri kapcsolatot, de nem szóltam. Még megbántottam volna őket. Úgy csináltam mintha nem vennék észre semmit és a másik fél szép csendben visszakozott. Maradt továbbra is a testvéri kapcsolat. Leveleztünk, verseket csereberéltünk. Úgy éreztem, hogy egy ilyen kötödés akadályt jelent a biciklis misszió utaimnak. Ugyanakkor a szeretet iránti éhségem, az otthon utáni vágyódásom tudat alatt ott élt bennem. Ez a fajta kettősség pedig belülről kezdett emészteni. A szülői háztól való elüldözés is csak ezt fokozta. Akár mi is volt a szülői háznál, azért mégis csak az anyám volt. Sajnos gyülekezeti hátterem sem volt.
Amikor pedig a református háziasszony beküldte a lányát, a következőt mondtam neki: “Szeretek ide jönni hozzátok. Jól érzem itt magam. Szeretlek is benneteket úgy mint a testvéreimet, de úgy érzem, hogy téged másképpen is szeretlek.” Azonban ezt úgy mondtam el, mintha holnap kellene befeküdnöm a kórházba mert levágják a lábamat. Meg is próbáltam magyarázni: “Ennek (mármint a másfajta szeretetnek) nem örülök, mert ez engem akadályoz a testvérek látogatásában.” Erre ő csak annyit mondott, hogy: “Miért? Együtt nem mehetünk?” Próbáltam még kibúvót keresni és kértem, hogy imádkozzunk ezért a dologért. “Ha nem az Úrtól van, akkor legyen semmivé, vagy pedig legyen meg az Ő akarata.” Persze akkor nem gondoltam át, hogy mit is értek azon, hogy az “Ő akarata”.
Motivált még egy akkoriban néha – néha a rádióban felcsendülő sláger szövege is:

Van aki vár ha hazamégy
És átölel két puha kéz
Apuka: – szól egy pici száj
Hozzá a szív úgy muzsikál
Kis ágyából reggel ha rád csicsereg
Gyorsan a szíved mellé fekteted,
Ha néha az arcán láz rózsa ül
Könnyezve tréfálsz míg el szenderül.
Nincs soha tél csak nyár neked
Ha mosolyog kis gyermeked
Az élet így nem is nehéz
Ha átölel két puha kéz

Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy 1968 novemberében megházasodtam. Próbáltam úgy szervezni, hogy a református lelkész és a baptista prédikátor közösen, de falakba ütköztem. Mind két fél elzárkózott a közös menyegzőtől, amit egy ideig nehezen tudtam feldolgozni. Azzal is próbáltak támadni, hogy a református szertartásban esküdni kell, ami bűnnek számít. A jövendőbeli munkaadóm is nemtetszését fejezte ki, hogy még be sem fejeztem a tanulmányaimat és még csak 19 éves vagyok. A régi gyülekezetből meghívtam a gitáros fiút és végig énekeltük a régi kedves “Írott énekeket”. A világi vendégek csodálkozva hallgatták, de tetszett nekik. A következő év nyarán megtörtént a szakmunkás vizsga és a munkába állásig volt néhány hét szabadságom, melyet valami hasznos dologgal szerettem volna eltölteni. Feleségemmel közösen megbeszélve megegyeztünk, hogy egy biciklis országjárásra egy hétig elmehetek. Ez idő alatt töltöttem be a huszadik születésnapomat és rá négy napra özvegy lettem nyolc hónapi házasság után. Ennek részleteibe nem kívánok most belemenni, mert súlyos teherként nehezedett rám a temetés ügye. Ki szólja majd az Igéket a koporsó mellett. Kedves anyósom valamikor a szabolcsi falujában a Betánia nevű református megújulási mozgalom résztvevője volt és azóta egyre jobban érlelődött benne a bemerítkezés gondolata és ebbéli vágyának engedelmeskedett, amikor a lányával együtt megkeresztelkedett. Azonban a református lelkésznek ezt nem merték elmondani. Féltek tőle. Rám hárult a feladat, hogy a temetéssel kapcsolatban ezt közöljem. Amit én kaptam, azt az ellenségemnek sem kívánom. Mint akibe belevágják a nagy kést és egy óra hosszat vájkálnak benne. Borzalmas volt egy lelkésztől ezeket elviselnem. Apósom pedig ragaszkodott a református temetéshez. A sebek mélyek voltak és úgy nézett ki, hogy soha nem fogom kiheverni azokat. A temetés után minden félét kaptam. Az “őszinte részvét” nyilvánítás is csak üres szavak voltak. Ha most azt mondanám, hogy nem volt könnyű, akkor lehet, hogy hazudnék, mert nem találtam megfelelő kifejezést. Ez már nem az a helyzet, hogy elmondok egy imát és aztán vagy történik valami vagy nem. Újra egyedül, hátország nélkül maradtam.

Folytatás következik…