Hívő életem első megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor még meg sem tértem, csak kezdtem olyan emberek közé járni abba a kis gyülekezetbe. Kaptam egy kis Új szövetséget, amiben a zsoltárok is benne voltak. Fekete volt a fedele és pirosra festve a lapok éle. Messziről látszott, hogy az olyan könyv. Diák voltam, bevittem a kollégiumba és csak titokban mertem olvasni. Betettem a fiókba, és amikor nyílt az ajtó gyorsan betoltam a fiókot. Elvetettségben nőttem fel otthon és apa nélkül. Nem hiányzott, hogy csúfolódásnak a célpontjává váljak. Képtelen lettem volna elhordozni. Egyszer csak elém került a Luk. 9.26 „Mert valaki szégyel engem és az én beszédemet, az embernek Fia is szégyelni fogja azt, mikor eljő az ő dicsőségével, és az Atyáéval és a szent angyalokéval. „ Megértettem és nagyon vajúdtam hetekig. Alkudoztam az Úrral, hogy igazán megérthetné, hogy ez egy kollégium 1966-ban. De válasz csak az volt, amit olvastam. Melyik ujjamat harapjam, mindegyik fájni fog. Hetekig is eltartó vajúdó vergődésem után annyiból állt az engedelmességem, hogy kitettem a bibliámat az asztalra. Nem volt senki a tanulószobán, de bármely pillanatban nyílhat az ajtó. Biztonság képpen körül könyököltem a két karommal, hogy ne virítson legalább az a piros széle. És kinyílt az ajtó. Elhangzott az…