Úgy gondolom, hogy a COVID előbb-utóbb, így vagy úgy, de mindenkit utolér sajnos. Legjobb esetben tünetmentesen. Ezért a magam részéről úgy voltam vele: állok elébe, essünk túl rajta! Persze azért vigyáztam magamra, és nem is kerültem kapcsolatba senkivel, akiről kiderült volna, hogy COVIDos. Ezért váratlanul ért, amikor észrevettem – a szaglás elvesztéséből -, hogy elkaptam. (Valószínűleg az iskolából, ahol tanítok…) Hála Istennek a tüneteim enyhék voltak. Úgy nézett ki, hogy egy hét alatt át is megy rajtam a betegség.
Aztán egyszer csak kezdődött az egész elölről: hidegrázás, hőemelkedés, szédülés, szívdobogás, kifulladás. A szédülés erősebb volt, mint először, és emiatt feküdnöm kellett. Bevonultam a hálószobába, és csak a magam ellátására keltem fel, a gyerekezést és a háztartást teljesen a férjem vette át (a gyermekeink 8, 5 és 3 évesek). Először zavart, hogy “parkolópályára” lettem állítva. Annyi dolgom és tervem volt! De közben élveztem is, hogy végre van egy kis nyugalmam. A megelőző hetekben már nehezen bírtam a gyerekek állandó nyüzsgését: mintha egy hangyaboly közepén lettem volna! Jó volt végre kicsit egyedül lenni, csendben lenni…