A számomra felejthetetlen kedves prédikátort 54 éves korában ragadta el a halál. 1966. október 13-án, egy csütörtök esti bibliaóra után, éjjel 11 órakor szívtrombózis vitte el. A róla készült megemlékezésekben írtakat csak megerősíteni tudom. „…sokat foglalkozott lelkigondozottainak életproblémáival, és a halálra való felkészüléssel. Mindig derűs, alázatos, szelíd lelkületű, béketűrő, nyílt szívű, szorgalmas munkás volt, akiben a formális vallásosodással szemben a Szentlélek tüze égett. Derűs optimizmusa, testvérszeretete és az igazság határozott kimondása sokakat megnyert.”

Az ő elköltözésekor nagyon nagy űr keletkezett az életemben. Alig egy év telt el az első találkozásunk óta. Apám helyett apám volt. Nem volt többé már senki, a későbbi évek folyamán sem, aki a kritikus pillanatot megérezve feltegye azt a kedves bátorító kérdést:

„Hogy vagy kedves barátom?”

Egy élet minta volt számomra. Sokan azt gondolhatnák, hogy talán túl magasra tette a mércét. Pedig ő csak az Igének igyekezett engedelmeskedni. Azt gondoltam, hogy minden prédikátor ilyen, de ebben keservesen csalódnom kellett a későbbiek során. Olyan emberekben bíztam meg, akikben nem lett volna szabad. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kollégiumigazgatótól hallok gyülekezeti dolgokat. Nem tudtam hova tenni. Az egyházügyi előadó (minden megyei tanácson volt ilyen) tájékoztatta a betöltendő prédikátorállás körüli bonyodalmakról. Mint gyülekezeti tag részt vehettem a zárt körű megbeszélésen, ahol lelketlen viták, érvelések folytak. Egyszer naivan fel is szólaltam, hogy az istentisztelet csak egy óráig tartott, ez a megbeszélés pedig már harmadik órája és mégsem jutottunk megegyezésre. Be is kiabált valaki, hogy: „Ülj le, te még gyerek vagy!” Ez egy kissé kijózanította a jelenlévőket, megijedve attól, hogy visszaesek a megkezdett úton. Akkor mintha tudatlanul kezdtem volna felnőtté válni. Megízleltem, hogy jóságos az Úr és az előre menekülést választottam. A kollégiumigazgató sem adta fel a harcot velem szemben. Kereste továbbra is a fogást rajtam, amivel megpróbálhat a sarokba szorítani. Megtérésem előtti könnyelmű kijelentéseimet próbálta a nyakamba varrni. A kötelező orosz nyelv tanulásával kapcsolatban tettem megjegyzéseket annak idején. Majd számon kért: „Hogy hogy te még KISZ tag vagy?” Elmondtam, hogy elsőskoromba én nem akartam, de megfenyegettek és azért léptem be. Az iskolában is napirendre került ez a téma. A fiúk mondták vissza, hogy egy ilyen vezetőségi gyűlésen az igazgatóhelyettes egy félóráig csak rólam beszélt. Kiléptem a KISZ-ből, de ezzel még nem lett vége a dolognak, mert a katonaságnál újra előjött.
Még egy komoly támadásban volt részem közvetlen az érettségi előtti valamelyik hónapban. Egy postai levélben kaptam egy kis nyomtatott füzetet az NSZK-ból. Ezt talán nem vették észre a postán, pedig működött a cenzúra csak talán én nem voltam még annyira figyelemre méltó a számukra. Az írás címe: „Tisztább mint a gyémánt” (Jelenleg a neten elérhető a következő címen: „Levél az ifjú olvasóhoz” )
Tizenéves fiataloknak íródott a fiú – lány kapcsolatról, paráznaságról, házasságról, szülőkhöz való viszonyról, pénzről, irodalomról. Arról, hogy a szépirodalom köntösébe bújva milyen természetes hangon írnak a bűnökről, főhősként beállítva olyan embereket, akiknek az élete nem követésre méltó. Sokat tanultam belőle és másoknak is kölcsönadtam elolvasásra. Az egyik leánytól azonban elvették a tanulószobán és ő mindent bevallott őszintén, hogy kitől kapta. Benne volt a külföldi kiadó címe és ez már megbocsáthatatlannak tűnt. Nekik mindenképpen példát kell statuálni velem kapcsolatban, mert magas beosztású pártemberek gyerekei is járnak abba az iskolába. Azt mondták, hogy nem fejezhetem be az iskolát és beírják a személyigazolványomba, hogy nem léphetek be többé abba a városba.
Ismét előállt az, mint a kollégiumigazgatónál, hogy fel sem fogtam a helyzetemet. Továbbra is jártam iskolába és arra gondoltam, hogy majd szólnak, ha már nem lehet. Nem szóltak. Elhallgatták a dolgot. Gondolom, elolvasták és mélyen belül egyetértettek a tartalmával. Egy idő után iskolán kívül megkérdeztem az egyik tanárt, hogy mit hallott az ügyemről. Érdekes választ adott. „Idefigyelj Imre! Hogy van-e Isten vagy nincs azt csak az Isten tudja, de az iskolában azért vigyázni kell!” Egy másik idősebb fizika tanár egyszer az órán elmondta, hogy semmiféle hangszeren nem játszik, csak harangozni tud. Ebből azért ki lehetett hallani, hogy nem a zeneiskolában tanult meg harangozni. Őt már csak a banketten tudtam megkérdezni, de kitérő választ adott, hogy: „Ő azt akkor elintézte magában.” Azonban az utolsó osztályfőnöki órán egy nagyon komoly életre felkészítő prédikációt tartott az elkobzott kis füzetem alapján. Végül 1967-ben leérettségiztem.

Folytatás következik…