A továbbtanulás, a pályaválasztás a környezetemben napirendi téma volt már az utolsó iskolai évben, de én teljesen mással voltam elfoglalva. Megtérésem után egy ideig foglalkoztatott a gondolat, hogy teológiára megyek. Akkor már ismertem néhány teológust és érdeklődtem. Ők is tovább adták a környezetükben és egyszer vendég szolgálóként járt a gyülekezetünkben egy teológiai tanár. Az volt a sajátos módszere, hogy a jelentkezőket úgy teszi próbára, hogy lebeszéli őket. Aki pedig mégis kitart az elhatározása mellett, az lehet az Úrtól. Velem is ezt alkalmazta, de addigra bennem már eldőlt a nem és akkor meg rá akart beszélni. Nagyon csodálkoztam is rajta, hogy egy ilyen komoly dologban ilyen emberi módszereket alkalmaz. Bennem három dolog miatt lett nemleges a válasz. Már akkor kezdtem felismerni, hogy a prédikátoroknak milyen sok elvárásnak kell megfelelni az Isten akaratán kívül, de még ellenére is. Aztán egyre több embertől hallottam, hogy „had beszéljen csak, hiszen az a szakmája”. Ami pedig véglegesen meggyőzött az egy teológussal való beszélgetés volt. Mondtam, hogy akik kijönnek onnan azok milyen szépen tudnak beszélni. Az illető csak legyintett és azt mondta, hogy

„Én is a térdeimen tanultam meg prédikálni”.

Azóta sok olyan embert értem el bizonyságommal, akikkel teológusként nem is találkoztam volna. Az iskolában látták a szülői háttér hiányát és rám is kérdeztek a továbbiakat illetően, hogy „mi akarsz lenn?” Azt válaszoltam, hogy ember szeretnék lenni. Jó jó, de hát abból nem lehet megélni és a jelentkezési lapomat is el kellene valahova küldeni. Én akkor úgy éreztem, hogy megtaláltam az életem értelmét, célját és ez mellé egy bármilyen foglalkozás is elég nekem a megélhetéshez, ami akkor egy sokad rangú kérdés volt a számomra. Akkor mondták, hogy volt az iskolában egy valaki, aki érettségizett fiatalokat keres szakmunkás tanulónak. Elfogadtam az ajánlatot. A kollégiumból ki kellett költözni. Az igazgató a következő módon közölte ezt velem. „Menj ahová akarsz, most már nagy korú vagy.” Haza költöztem anyámhoz és oda vártam a választ is a jelentkezési lapomra, mely meg is jött időben csak én nem kaptam meg. Az volt ugyanis a gyakorlat, hogy anyám felbontotta a levelet és mivel nem voltam otthon (csavarogtam a hívőknél) bedobta a konyhaszekrénybe és én szeptember 3-án találtam rá véletlenül a tányérok mögött. Pedig a nyár folyamán többször is kérdeztem, hogy jött-e levél, de valahogy elfelejtette. Azért így is felvettek. Leinformáltak és mondták, hogy az iskolában érdeklődve utánam hallották, hogy valami szombatista vagyok és csak azért kérdezik, hogy szombaton dolgozom-e. Akkor még hat napos volt a munkahét. Azt válaszoltam, hogy a szombat ünneplők egy utcával odébb vannak, de azt ott is mindig összekeverték. Elmondtam a megtérésem történetét és azzal fejeztem be, hogy ha ez velem nem történt volna, akkor most nem ülhetnék itt a bácsi előtt a széken. Egy vidéki városban helyeztek el munkásszálláson. Teljes ellátást kaptam és az iskolától havi 180,-Ft ösztöndíjat, ami a későbbiek során emelkedett a tanulmányi eredmény függvényében. Az állami gondozottként kapott ruháim egy darabig még kitartottak. A város egy alig néhány évtizede épült nagy szocialista templom nélküli város volt. Ezt azért említem meg, mert a testvérek sem érdeklődtek utánam. Hogy élsz Imre? Hiszel még? Pedig nagyon jól esett volna még a törődésük. Azért nem adtam fel. Majdnem egy évig egyetlen vasárnapot sem töltöttem a városban. Biciklivel jártam a környező gyülekezeteket. Egyszer az is előfordult, hogy szép napos időben indultam el, de este hazafelé olyan viharos északnyugati szél kerekedett, hogy mire beértem a városba már húsz centis hó volt. Azért voltam hálás, hogy hátulról fújt a szél és szinte hajtani sem kellett már a vége felé. Ötven kilométer volt mögöttem. Legközelebbi látogatásomkor az egyik testvérnő bűnbánatot tartott nekem, hogy őt indította az Úr, hogy adjon nekem száz forintot, hogy a biciklit tegyem fel a vonatra és úgy utazzak vissza, de ő nem volt engedelmes.

Folytatás következik…