„A sebek mélyek voltak és úgy nézett ki, hogy soha nem fogom kiheverni azokat.” A magam módján úgy próbáltam felülemelkedni a helyzeten, hogy elfogadtam, mint megváltoztathatatlan tényt. Igyekeztem keményen tartani magam. Sírni sem tudtam, hiszen addigi életemben sem tapasztaltam még, hogy esetleg gyógyító hatása is lehet számomra. Egy másik református lelkész hívta fel a figyelmemet az alábbi Igére: 1 Móz. 23.2
A továbbtanulás, a pályaválasztás a környezetemben napirendi téma volt már az utolsó iskolai évben, de én teljesen mással voltam elfoglalva. Megtérésem után egy ideig foglalkoztatott a gondolat, hogy teológiára megyek. Akkor már ismertem néhány teológust és érdeklődtem. Ők is tovább adták a környezetükben és egyszer vendég szolgálóként járt a gyülekezetünkben egy teológiai tanár. Az volt a sajátos módszere, hogy a jelentkezőket úgy teszi próbára, hogy lebeszéli őket. Aki pedig mégis kitart az elhatározása mellett, az lehet az Úrtól. Velem is ezt alkalmazta, de addigra bennem már eldőlt a nem és akkor meg rá akart beszélni. Nagyon csodálkoztam is rajta, hogy egy ilyen komoly dologban ilyen emberi módszereket alkalmaz. Bennem három dolog miatt lett nemleges a válasz. Már akkor kezdtem felismerni, hogy a prédikátoroknak milyen sok elvárásnak kell megfelelni az Isten akaratán kívül, de még ellenére is. Aztán egyre több embertől hallottam, hogy „had beszéljen csak, hiszen az a szakmája”. Ami pedig véglegesen meggyőzött az egy teológussal való beszélgetés volt. Mondtam, hogy akik kijönnek onnan azok milyen szépen tudnak beszélni. Az illető csak legyintett és azt mondta, hogy
A számomra felejthetetlen kedves prédikátort 54 éves korában ragadta el a halál. 1966. október 13-án, egy csütörtök esti bibliaóra után, éjjel 11 órakor szívtrombózis vitte el. A róla készült megemlékezésekben írtakat csak megerősíteni tudom. „…sokat foglalkozott lelkigondozottainak életproblémáival, és a halálra való felkészüléssel. Mindig derűs, alázatos, szelíd lelkületű, béketűrő, nyílt szívű, szorgalmas munkás volt, akiben a formális vallásosodással szemben a Szentlélek tüze égett. Derűs optimizmusa, testvérszeretete és az igazság határozott kimondása sokakat megnyert.” Az ő elköltözésekor nagyon nagy űr keletkezett az életemben. Alig egy év telt el az első találkozásunk óta. Apám helyett apám volt. Nem volt többé már senki, a későbbi évek folyamán sem, aki a kritikus pillanatot megérezve feltegye azt a kedves bátorító kérdést:
A világi múltammal nem szeretnék sokat foglalkozni, mert nem az ördögöt fogom dicsőíteni, nem ő róla kívánok bizonyságot tenni. Röviden csak annyit, hogy állami gondozottként, elvetettségben nőttem fel, mely kihatott az egész addigi életemre. Tizenhat évesen az utcán kószálva megláttam egy táblát egy háznak a falán. A következő volt ráírva: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan……” Mát. 11.28 Alatta az istentiszteletek napja, kezdési ideje. Halvány sejtésem volt, hogy ez valami vallás vagy valami istennel kapcsolatos dolog lehet. Legalábbis az addigi ismereteim alapján erre következtettem. Arra gondoltam, hogy nekem már teljesen mindegy és a legközelebbi összejövetelre elmentem. Nem értettem az egészből semmit. Nem is voltak sokan. Talán 15 – 20 fő lehetett. Azonban a végén körülvettek és olyan szeretettel beszélgettek velem, mint akinek a fia most jött haza hosszú évek után. Hívtak, hogy menjek máskor is. Attól kezdve minden vasárnap egy öt gyerekes család meghívott ebédre. Egyik ámulatból a másikba estem. Nem úgy volt, mint a kollégiumban, hogy meg kellet elégedni azzal, amit a szakácsnő kiadott. Amíg az asztalon volt én ehettem. Amikor már nem bírtam nyelni a süteményt, akkor egy korty víz aztán egy harapás megint. Számomra az egész egy nagy csoda volt. Alig tudtam betelni vele. Az addigi életemben nem tudtam…